Megtettem az első bizonytalan lépéseimet. Tony Romo is megdobta első interception-jeit: olyanokat dobál a saját csapatának, amit sajnos a másik csapat kap el.
Na jó, azt hiszem számomra mégiscsak a saját lépéseim az izgalmasabbak. Már sejtem egy ideje, hogy a kicsi talpaimon meg tudok állni, mostanában többször egyensúlyoztam rajtuk pár másodpercig. De ma még lépnem is sikerült. Nem jutottam ugyan sokáig, szinte rögtön el is estem. De hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, nincs az eséssel semmi gond. Felállok és lehet is menni tovább. C'est la vie.
Hogy miért is indultam el és miért pont ma? Nos, sejtésem sincs. Papa szerint ez teljesen logikus következő lépés volt a mozgásfejlődésemben, teljesen jól beleillik a képbe és nincs olyan hatalmas jelentősége. Mama meg van róla győződve, hogy most már nem vagyok bébi, hanem igazi nagylány.
Mindenesetre az egész valahogy a következőképp történt. A Papa este American Football meccset nézett és közben tortilla chips-et evett. A meccs elejét még én is néztem vele, és a közönséggel együtt ordítoztam. Aztán megálltam a lábaimon és léptem is egyet. Aztán huppantam. Aztán ezt többször megismételtem, néhány huppanást, négykézlábalást és térdenjárást is beiktatva. Ja, és pár falat chips-et is kaptam a Papától. :) Végül jött a Mama, és elvitt vacsorázni. Nahát!
No comments:
Post a Comment